Amióta néhány hete tart a kijárási korlátozásokkal tarkított karantén helyzet, rendszeresen találkozom olyan cikkekkel, amelyek a válások és szakítások számának mérhető növekedésére hívják fel a figyelmet. Ebből a szempontból a múltban az ünnepek, illetve a nyaralások jelentették a rizikós időszakot. A párok a megszokottnál több időt töltöttek együtt, és a konfliktusok óhatatlanul kiéleződtek közöttük. Felvetődik a kérdés, hogy hogyan tud ennyire ártalmas lenni az összezártság, illetve mit lehet tenni a hatásai enyhítése érdekében?

Évekkel ezelőtt olvastam egy cikket, amely arról szólt, hogy Japánban lassan egyfajta tendencia, hogy amikor a férj nyugdíjba megy, a háztartásbeli feleség beadja a válópert. Ezt sokan azzal magyarázzák, hogy nem tudják elviselni a gondolatot, hogy ezentúl életük végéig össze lesznek zárva a párjukkal. De ha két ember szereti egymást, akkor nem kellene örömteli kilátásnak lennie, hogy többet tudnak együtt lenni? Nem feltétlenül, mégpedig két lehetséges okból.

Egyrészről a társát mélyen szerető embernek is szüksége van olykor magányra, amikor nem a másikkal tölti az idejét, hanem a barátaival, vagy egyedül. Ezt nevezzük énidőnek. Erre az időre minden embernek szüksége van. A mostani helyzetben pedig egyenesen létfontosságú a kapcsolat egészsége szempontjából, hogy a párkapcsolatban élő emberek szakítsanak időt saját magukra. Beletemetkezni egy jó könyvbe a másik szobában vagy egy nagy séta rengeteget tud segíteni.

A másik oka annak, amiért két ember számára kínszenvedés lehet az összezártság az, hogy már nem a szeretet tartja őket együtt, hanem valami más. Ez pedig a megszokás. Amikor két ember kezdi azt hinni, hogy már tökéletesen ismeri a párja minden rezdülését, tudja, mikor mit fog mondani, melyik megjegyzésre hogyan reagál, az a szememben a kapcsolat betegségére utal. Egy potenciálisan végzetes kórra, ami - ha nem sikerül megújulni - unalomba fojtja az egészet.

Eszerint akkor nincs is más dolgunk, mint megóvni a titkokat, fenntartani egy kis rejtélyt? Van itt némi ellentmondás, ami a célunk ellen dolgozik. Emberként a természetünkből adódóan törekszünk megismerni mindent és mindenkit, amivel vagy akivel csak dolgunk van. Van az ismeretlenben valami félelmetes, valami felfedezni, leigázni való.

Szintén emberi létünkből fakad, hogy miután megismertünk egy tárgyat, kipróbáltuk, mire való, jön a következő lépés, igyekszünk azt hasznosítani a céljainkra. Nincs ez másként a párkapcsolatban sem, és nem is okvetlenül megvetendő célok ezek: biztonságban lenni, szeretve lenni, elfogadva lenni. Ezekkel az igényekkel nincs is semmi gond, azonban akadhat itt még más is: okosabbnak, jobbnak lenni valami fontosban. Még ezekkel sincs alapvetően baj, kivéve, ha valaki a párkapcsolatát használja ezeknek az igényeknek az örökös kielégítésére.

Logikus, nem? Ismeri a másikat, pontosan tudja, hogy hogyan lehet rávenni arra, hogy például kihátráljon egy vitából a javára, vagy teljesen begőzöljön és lemenjen hisztis gyerekbe, amitől ő okosabbnak, felnőttebbnek látszik mellette. Ha szüksége van a napi „igazam van” adagra, akkor nincs is más dolga, mint elindítani egy bejáratott témát, majd benyomni azt a bizonyos gombot a párján, és meg is kapja, amit szeretne. Ez a gomb mindenkinél más. Van, aki a származási családja említésére érzékeny, vagy akinek elég valamilyen hiányosságával előhozakodni, és máris az elvárások szerint viselkedik.

Megfigyelték, hogy a régebb óta együtt élő pároknál általában kevesebb a heves vita, és ami van, az is rövidebb ideig tart. Miért? Mert ismerik egymást, és már nem futnak felesleges köröket. Nincs szükség drámára. Öt perc után rutinosan csapnak oda a másik legfájóbb pontjára, és le van rendezve a konfliktus. Hogy ez mit okoz érzelmileg? Mérhetetlen károkat. Nem oldódnak meg a problémák, a végén egyikük sem fogja megértettnek, a másik számára fontosnak érezni magát. Marad két ember egyre mélyebb sebekkel. Sokan meg sem kérdezik maguktól, hogy ez így jó-e, egészen addig, amíg nem jön egy krízis –például egy betegség vagy épp egy karantén-, amikor nem lehet a konfliktusok elől egyszerűen lelépni a munkába, vagy a barátokhoz/ barátnőkhöz.

Egy ilyen helyzet egy egészséges családnak is hatalmas stresszforrás, alkalmat nyújt viszont egy egészen újfajta szemszögből rátekinteni az eddigi életre. Aki elég bátor, fel tudja magának tenni a kérdést: Lehet, hogy olykor elegem van, vagy néha az agyamra megy a párom, de alapvetően azzal az emberrel vagyok, akivel lenni szeretnék? Mert ez az időszak szólhat a szembenézésről is mindazzal, amit ez idáig kialakítottunk magunknak Forrása lehet a későbbiekben olyan tetteknek, amelyek egy megkopott kapcsolatot elindíthatnak a megújulás, vagy esetleg a lezárás felé.

Ha tetszett, kérlek lájkold, vagy oszd meg!

/Kép forrása: freesvg.org/