„Holtomiglan-holtodiglan” -így szól a házasságkötéskor tett fogadalom, és többnyire aki oltár elé áll, ezt kétségtelenül komolyan is gondolja. Mégis, egy friss statisztika szerint 100 házasságból 42 tönkremegy, és akkor még nem beszéltünk azokról a szakításokról, ahol a pár nem házasodott össze. A kapcsolatokra nem létezik élethosszig tartó garancia.

A legtöbben megtapasztaltuk már, hogy a szakítás egy nagyon kemény döntés, aminek súlyos érzelmi következményei vannak. Csakugyan, egy válás, vagy egy intenzív érzelmekkel teli szerelmi kapcsolat megszakadása gyászreakciót vált ki az érintettekből ahhoz hasonlóan, mint amikor valakinek meghal egy szeretett hozzátartozója. Átélik azt az érzést, hogy valami visszavonhatatlanul, végérvényesen megváltozott az életükben, és a továbbiakban így kell folytatniuk.

A gond ezzel az, hogy a legtöbb ember sajnos eszköztelenül áll önmaga érzelmi meggyógyításához, és a környezetétől sem várhat túl sok segítséget. Sok ember ezért annyira fél a rá váró fájdalomtól, az anyagi bizonytalanságtól, vagy attól, hogy fájdalmat okoz a párjának, gyerekeinek, hogy inkább benne marad egy romboló, egészségtelen kapcsolatban. Ez is teljesen érthető, mélyen emberi reakció.    

Azonban elszomorító látni, amikor két ember úgy él egymás mellett, úgy kezeli egymást, mint akiknek egy örökkévalóság áll a rendelkezésükre. Úgy halogatnak mindent, mint ha a jövőben végtelen idejük lenne a beszélgetésre, kifejezni a párjuknak, hogy fontos nekik, megélni az együtt töltött pillanatokat. Vagy ha már nem szeretik egymást, akkor mintha ezer évük lenne, amit el lehet unatkozni, azután pedig érdekesebb partner után nézni. Márpedig az időnk és az életünk véges, ezért sokkalta értékesebb annál, minthogy semmitmondó és sehová nem vezető kapcsolatokban vegetáljunk. 

Nagyon nem mindegy az sem, hogy hogyan tekintünk vissza egy kapcsolat lezárását követően az együtt töltött időre. Úgy, mint aki az utolsó cseppig kiitta azt a bizonyos poharat? Mint aki mindent átélt, kiélvezett, kimondott és végigszenvedett, amit ez a kapcsolat adhatott? Mert sokkal könnyebb tiszta lelkiismerettel lezárni egy kapcsolatot, ha közben végig jelen voltunk benne. Ha az utolsó öt évet végigunatkoztuk, vagy végigszenvedtük, akkor azt érezhetjük, hogy azokat az éveket elvesztegettük.

Az egymástól való távolodásnak mindig vannak jól látható jelei, és ezeket időben észlelve még adódhat lehetőség kimondani az igazán lényeges dolgokat egymásnak. Sajnos ez az idő nem mindenkinek adatik meg. Életem egyik legszomorúbb beszélgetése egy férfival történt, aki nem sokkal azelőtt veszítette el a feleségét. A hölgy néhány hét leforgása alatt belehalt egy súlyos betegségbe. Azt mondta nekem ez a férfi, hogy a felesége volt a legjobb dolog az életében, az ő jobbik része. Az fájt neki a legjobban, hogy ezt sosem mondta neki és már nem is teheti meg.

A pszichológiának megvannak a módszerei arra, hogy le lehessen zárni egy kimondatlan és rendezetlen érzelmekkel terhes kapcsolatot még akkor is, ha a másik személy meghalt, vagy nem áll szóba velünk. Nem sokkal praktikusabb akkor nyíltnak lenni a párunkkal, amikor még megvan erre a lehetőségünk személyesen?

A végesség gondolata nem egy népszerű téma, jobban szeretünk ebbe bele sem gondolni. Érdemes viszont elgondolkodni Martin Heidegger német filozófus elméletén, miszerint az embert az állattól éppen a végesség tudata különbözteti meg, épp az ad értelmet és értéket mindennek, amit átélünk. Az az igazán értékes, amiből korlátozott mennyiség áll rendelkezésre, miért épp a szeretett személlyel együtt töltött idővel lenne ez másként?

Ha tetszett, kérlek lájkold, vagy oszd meg!

/Kép forrása: pixabay.com/