Sokak számára első olvasatra úgy tűnhet, hogy értelmetlen a kérdés, hiszen ki ne szeretne boldog életet? A boldogság szót viszont az idők során annyira elcsépelték, és egyénenként is annyira eltérő a jelentése, hogy sok embert ismerek, aki már egyáltalán nem hisz benne. A másik végletet azok képviselik, akik úgy gondolják, hogy a boldogság valami fennsík, ahová ha egyszer felkapaszkodik az ember, onnantól sínen van az élete. Ők azok, akik folyton a jövőbe vetítik, egy távoli cél elérését követő időszakra tervezik a boldogságot. Szerintük elég csak bekerülni egy megfelelő munkahelyre, rátalálni az igazi párra, és minden rendben lesz. Az én értelmezésemben az igazság valahol félúton van a két véglet között.

Te hogyan képzeled el a boldogságot?

Popper Péter mondta az egyik előadásában, hogy az a baj a többség gondolkodásával, hogy az életet egy felfelé tartó spirálként képzelik el, amiben minden egyre jobb és jobb lesz, egészen a végéig. Az élet viszont hoz jót és rosszat vegyesen, és aki csupa jó dolgot vár el az élettől, az óhatatlanul csalódásoknak néz elébe. Sokan gondolkodnak ezért úgy, hogy az élet csupa rosszat hoz, így ha valami jó történik velük, akkor maximum kellemesen csalódnak. Nyert ügy, nem? Nos, nem egészen így áll a helyzet.

Aki túlzottan pesszimistán viszonyul az élethez, az hajlamos azt érezni, amikor valami jó dolog történik vele, hogy ennek hamarosan úgyis meglesz a böjtje. „Sírás lesz a vége!” Ismerős gyerekkorból ez az intelem? Általában akkor hangzik el egy felnőtt szájából, amikor a gyereksereg –szerinte- túlontúl jól érzi magát. Számomra ebben a gondolatban van valami mélységesen pesszimista: mintha az életben történő jó dolgok automatikusan hoznák magukkal a rosszat. Mintha törvényszerű lenne, hogy a jóra kizárólag rossz jöhet. (Érdekes, még sosem hallottam, hogy egy zokogó gyereknek azt mondták volna: „Vigyázz, mert nevetés lesz a vége!”)

Ami azt illeti, van azért ennek a logikának némi előnye is. Kutatók megvizsgálták, hogy szomorú hangulatban erősebb a koncentrációnk, és jobban működik a memóriánk, mint amikor vidámak vagyunk. A kísérlet a következőképpen zajlott: napsütéses időben egy boltban vidám zene szólt, a pénztár mellé pedig mindenféle tárgyat aggattak, amik előtt a vásárlók elsétáltak. A boltból kilépve megkérték őket, hogy sorolják fel, milyen dolgokat láttak a pénztár körül. Ugyanezt megismételték egy esős, szomorú napon, de akkor az üzletben szomorú számok szóltak. A mesterségesen szomorkás hangulatba hozott emberek jóval több tárgyat jegyeztek meg maguk körül. Ha belegondolunk, történelmünk kevésbé kényelmes és kipárnázott évezredeiben biztonságosabb volt szomorúnak, de ébernek, mint vidámnak és tompábbnak lenni.

Napjainkban viszont, amikor a legtöbbünkre már nem lesnek vadállatok a bozótosból, a pesszimizmus és a rosszra való állandó készenlét inkább megterhelő. Persze itt nem „hurráoptimizmusra” és állandó jókedvre gondolok, de véleményem szerint a teljes életnek a vidám dolgok ugyanúgy részei, mint a szomorúak. Szerintem, amikor valami öröm ér bennünket, akkor a legfőbb dolgunk nem a rákövetkező rossz miatti aggodalmaskodás, hanem a lelassulás. Időt kell hagynunk magunknak, hogy megérezzük a jót, ami épp történik velünk.

A siker –legyen az bármilyen apró- megünneplésének is pontosan ez a lényege: hagyok időt magamnak, hogy átérezhessem, hogy most valami jó történt velem. Én ezt jelen idejű nosztalgiának hívom: kimondom ilyenkor, hogy most vannak azok a régi szép idők, amire később fátyolos tekintettel emlékezhetek. A kellemes emlékeken való időzéssel mindig is az volt a bajom, hogy fogalmam sem volt, hogy akkor mit gondoltam –valószínűleg fejben valahol máshol jártam, akkor és ott nem becsültem meg a pillanatot. Elhatároztam, hogy ezt a hibát többé nem követem el.

Nietzsche azt mondta, hogy akkor éljük az életünket jól, ha boldogan leélnénk akár végtelenszer is ugyanezt - DE pontosan ugyanezt-, annak minden örömével, küzdésével, hibájával együtt. Az én értelmezésemben a boldogság azokat a pillanatokat jelenti, amikor épp elégedettek vagyunk a dolgokkal magunk körül, amikor azt érezzük, hogy ez így most jó, ez tarthatna örökké. Ezt a pillanatot meg kell jelölni, képzeletben kihúzni valami rikító filccel, és már most érezni, hogy erre majd emlékezni akarunk. Kívánom, hogy ezekből a jelölésekből a te életed történetében is minél több legyen!

Remélem, hogy ez az írás is tudott értéket adni a számodra. Ha maradt még benned kérdés a témával kapcsolatban, vagy úgy érzed, hogy elakadtál az életednek valamelyik területén, akkor keress meg az alábbi elérhetőségeken. Személyes és online konzultáción egyaránt találkozhatunk, a részleteket illetően itt tudsz tájékozódni. 

gebei.sandor.pszichologus@gmail.com

+3670/269-6886

/Kép: pixabay.com/